View allAll Photos Tagged qu...
CDV, around 1870
The portrayed: probably an artilleryman
Valószínűleg egy tüzér őrmester portréja, tüzérbojtot hord az egyenruháján.
Photographer: Schöfft Károly (Carl Schoefft)
Pest
Király utca 61 (Königsgasse 61.)
"a vas fürdőben, Pesten" - "im Eisen Bad in Pest"
Ma a körút és Király utca sarka. Valószínűleg a Feill György-féle Zarándokhoz címzett vasfürdőben működött a műterem.
Schöfft Károly, valószínűleg Schöfft Béla testvére, aki tőle a verzók tanúsága szerint 1870 után egy időre átvette a Király utca 66. sz. alatt található műtermet. (Schöfft Béla: 1840-1900 www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200534/festofenykepes... )
Fia is Béla volt, aki korán meghalt, 1875-ben (a Király utca 66-ban laktak ekkor, ahol szintén volt műtermük) Schöfft Károly a gyászjelentés tanúsága szerint orvos volt: www.rakovszky.net/D1_DisplRemImg/Rako_DRI_ShowARemoteImag... S13:570
A Schöfft-család nemzedékekre visszamenően híres festő- (és fényképész-) család, a pesti Képíró utca róluk van elnevezve.
Borsos József is Schöfft József Károly tanítványa volt.
hu.wikipedia.org/wiki/Sch%C3%B6fft_J%C3%B3zsef_K%C3%A1roly
hu.wikipedia.org/wiki/Sch%C3%B6fft_J%C3%B3zsef_%C3%81goston
A Király utcai vasfürdő: "... a Városi Tanács a Városliget melletti homokos telkeket árverésre bocsátotta azzal a kikötéssel, hogy azt a tulajdonosok művelés alá vegyék. Így esett, hogy Rumbach Sebestyén az általa megszerzett, a Városliget és tüzérségi szertár közötti területen, a mai Podmaniczky és – Munkácsy utca találkozásánál – szőlőtelepítés közben bukkant a forrásra, melyre 1806-ban a vasasfürdőjét alapította. Ma már ennek azonban nyoma sem látszik, mivel éppen a Podmaniczky utcát ezen a területen átvezetve építették meg.
Ám ez csak a kezdete volt a környéken talált vasas forrásoknak, melyekre épültek a fennmaradt írások szerint a terézvárosi Király és Hársfa, illetve Nyár utcákban a vasfürdők. A Király utcai Feil György féle, A zarándokhoz címzett természetes fürdő 16 kádjával 3000, míg a Hársfa utcai Kernstock féle fürdő 15 kádjával 1800 főnek szolgálta fürdését,.az 1853. évről fennmaradt statisztika szerint"
elismondom.wordpress.com/2013/04/20/budapest-furdovaros-v...
Dr. Tormay: "Ásványvízfürdőink száma a Teréz-külvárosban 4, amelyek mind vastartalmúak és ezek közül a legnagyobb az úgynevezett Rumbach fürdő, amely a Városligettel szomszédos kertben fekszik és 1804. óta áll fenn, ezen idő szerint 18 fülkében 18 káddal és az elmúlt évben 2000-nél több fürdőző vette igénybe. A Gamperl-féle vasfürdő, a Nyár utcában 1817. óta áll fenn, ott 12 szobában 15 káddal, az elmúlt évben sok fürdőző fordult meg. A Zarándokhoz címzett Feil-féle vasfürdő a Király utcában, ahol az elmúlt évben 10 szobában és 16 kádban több mint 3000 fürdőt használtak. A Kernstok-féle vasfürdő a Hársfa-utcában, ahol a 15 szobában elhelyezett kádakban az elmúlt évben 1800 fürdőt vettek."
budapestcity.org/02-tortenet/Budapest-furdovaros/index-hu...
mémoire2cité - Sols absorbants, formes arrondies et couleurs vives, les aires de jeux standardisées font désormais partie du paysage urbain. Toujours les mêmes toboggans sécurisés, châteaux forts en bois et animaux à ressort. Ces non-lieux qu’on finit par ne plus voir ont une histoire, parallèle à celle des différentes visions portées sur l’enfant et l’éducation. En retournant jouer au xixe siècle, sur les premiers playgrounds des États-Unis, on assiste à la construction d’une nation – et à des jeux de société qui changent notre vision sur les balançoires du capitalisme. Ce texte est paru dans le numéro 4 de la revue Jef Klak « Ch’val de Course », printemps-été 2017. La version ici publiée en ligne est une version légèrement remaniée à l’occasion de sa republication dans le magazine Palais no 27 1, paru en juin 2018. la video içi www.youtube.com/watch?v=Uwj1wh5k5PY The concept for adventure playgrounds originated in postwar Europe, after a playground designer found that children had more fun with the trash and rubble left behind by bombings -inventing their own toys and playing with them- than on the conventional equipment of swings and slides. Narrator John Snagge was a well-known voice talent in the UK, working as a newsreader for BBC Radio - jefklak.org/le-gouvernement-des-playgrounds/ - www.collectorsweekly.com/articles/chasing-the-vanishing-p... or children, playgrounds are where magic happens. And if you count yourself among Baby Boomers or Gen Xers, you probably have fond memories of high steel jungle gyms and even higher metal slides that squeaked and groaned as you slid down them. The cheerful variety of animals and vehicles on springs gave you plenty of rides to choose from, while a spiral slide, often made of striped panels, was a repeated thrill. When you dismounted from a teeter-totter, you had to be careful not to send your partner crashing to the ground or get hit in the head by your own seat. The tougher, faster kids always pushed the brightly colored merry-go-round, trying to make riders as dizzy as possible. In the same way, you’d dare your sibling or best friend to push you even higher on the swing so your toes could touch the sky. The most exciting playgrounds would take the form of a pirate ship, a giant robot, or a space rocket.
“My husband would look at these big metal things and go, ‘Oh my God, those are the Slides of Death!'” - insh.world/history/playground-equipment-of-yesterday-that...
Today, these objects of happy summers past have nearly disappeared, replaced by newer equipment that’s lower to the ground and made of plastic, painted metal, and sometimes rot-resistant woods like cedar or redwood. The transformation began in 1973, when the U.S. Congress established the Consumer Product Safety Commission, which began tracking playground injuries at hospital emergency rooms. The study led to the publication of the first Handbook for Public Playground Safety in 1981, which signaled the beginning of the end for much of the playground equipment in use. (See the latest PPS handbook here.) Then, the American Society for Testing and Materials created a subcommittee of designers and playground-equipment manufacturers to set safety standards for the whole industry. When they published their guidelines in 1993, they suggested most existing playground surfaces, which were usually asphalt, dirt, or grass, needed to be replaced with pits of wood or rubber mulch or sand, prompting many schools and parks to rip their old playgrounds out entirely.
Top: A Space Age rocket-themed playground set by Miracle Playground Equipment, introduced circa 1968, photographed in Burlington, Colorado, in 2009. Above: Two seesaws and a snail-shaped climber, circa 1970s, photographed in Vandergrift, Pennsylvania, in 2007. (Photos by Brenda Biondo)
Top: A Space Age rocket-themed playground set by Miracle Playground Equipment, introduced circa 1968, photographed in Burlington, Colorado, in 2009. Above: Two seesaws and a snail-shaped climber, circa 1970s, photographed in Vandergrift, Pennsylvania, in 2007. (Photos by Brenda Biondo)
That said, removing and replacing playground equipment takes money, so a certain amount of vintage playground equipment survived into the next millennium—but it’s vanishing fast. Fortunately, Brenda Biondo, a freelance journalist turned photographer, felt inspired to document these playscapes before they’ve all been melted down. Her photographs capture the sculptural beauty and creativity of the vintage apparatuses, as well as that feeling of nostalgia you get when you see a piece of your childhood. After a decade of hunting down old playgrounds, Biondo published a coffee-table book, 2014’s Once Upon a Playground: A Celebration of Classic American Playgrounds, 1920-1975, which includes both her photographs of vintage equipment and pages of old playground catalogs that sold it.
Starting this November, Biondo’s playground photos will hit the road as part of a four-year ExhibitsUSA traveling show, which will also include vintage playground postcards and catalog pages from Biondo’s collection. The show will make stops in smaller museums and history centers around the United States, passing through Temple, Texas; Lincoln, Nebraska; Kansas City, Missouri; and Greenville, South Carolina. Biondo talked to us on the phone from her home in small-town Colorado, where she lives with her husband and children.
This 1975 Miracle catalog page reads, "This famous Lifetime Whirl has delighted three generations of children and still is a safe, playground favorite. Although it has gone through many improvements many of the original models are still spinning on playgrounds from coast to coast." (Courtesy of Brenda Biondo)This 1975 Miracle catalog page reads, “This famous Lifetime Whirl has delighted three generations of children and still is a safe, playground favorite. Although it has gone through many improvements many of the original models are still spinning on playgrounds from coast to coast.” (Courtesy of Brenda Biondo)Collectors Weekly: What inspired you to photograph playgrounds?Biondo: In 2004, I happened to be at my local park with my 1-year-old daughter, who was playing in the sandbox. I had just switched careers, from freelance journalism to photography, and I was looking for a starter project. I looked around the playground and thought, “Where is all the equipment that I remember growing up on?” They had new plastic contraptions, but nothing like the big metal slides I grew up with. After that, I started driving around to other playgrounds to see if any of this old equipment still existed. I found very little of it and realized it was disappearing quickly. That got to me.I felt like somebody should be documenting this equipment, because it was such a big part—and a very good part—of so many people’s childhoods. I couldn’t find anybody else who was documenting it, and I didn’t see any evidence that the Smithsonian was collecting it. As far as I could tell, it was just getting ripped up and sent to the scrap heap. At first, I started traveling around Colorado where I live, visiting playgrounds. Eventually, I took longer trips around the Southwest, and then I started looking for playgrounds whenever I was in any other parts of the country, like around California and the East Coast. It was a long-term project—shot over the course of a decade. And every year that I was shooting, it got harder and harder to find those pieces of old equipment.
This merry-go-round, photographed in Cañon City, Colorado, in 2006, is very similar to the Lifetime Whirl above. In the background are a rideable jalopy and animals, including four attached to a teeter-totter. (Photo by Brenda Biondo)
This merry-go-round, photographed in Cañon City, Colorado, in 2006, is very similar to the Lifetime Whirl above. In the background are a rideable jalopy and animals, including four attached to a teeter-totter. (Photo by Brenda Biondo)
Collectors Weekly: How did you find them?
Biondo: I would just drive around. I started hunting down local elementary schools and main-street playgrounds as well as neighborhood playgrounds. If I had a weekend, I would say, “OK, I’m going to drive from my home three hours east to the Kansas border, stay overnight and drive back.” Along the way, I would stop at every little town that I’d pass. They usually had one tiny main-street playground and one elementary school. I never knew what I was going to find. In a poorer area, a town often doesn’t have much money to replace playground equipment, whereas more affluent areas usually have updated their playgrounds by now. It was a bit of a crap shoot. Sometimes, I’d drive for hours and not really find anything—or I’d find one old playground after the other, because I happened to be in an area where equipment hadn’t been replaced.
I couldn’t get to every state, so I had to shoot where I was. I think there certainly are still old playgrounds out there, especially in small towns. But there’s fewer and fewer of them every year. My book has something like 170 photographs. I would guess that half the equipment pictured is already gone. Sometimes, I’d go back to a playground with a nice piece of equipment a year later to reshoot it, maybe in different lighting or a different season, and so often it had been removed. That pressured me to get out as often as I could because if I waited a few weeks, that piece might not be there anymore.
A 1911 postcard shows girls playing on an outdoor gymnasium at Mayo Park in Rochester, Minnesota.
a 1911 postcard shows girls playing on an outdoor gymnasium at Mayo Park in Rochester, Minnesota.
Collectors Weekly: What did you learn about playground history?
Biondo: I didn’t know American playgrounds started as part of the social reform or progressive movement of the early 1900s. Reformers hoped to keep poor inner-city immigrant kids safe and out of trouble. Back then, city children were playing in the streets with nothing to do, and when cars became more popular, kids started to get hit by motorists. Child activists started building playgrounds in big cities like Boston, Chicago, and New York as a way to help and protect these kids. These reformers felt they could build model citizens by teaching cooperation and manners through playgrounds. These early main-street parks would also have playground leaders who orchestrated activities such as games and songs.
“I started driving to playgrounds to see if any old equipment still existed. I found very little of it and realized it was disappearing quickly.”
In the late 1800s, Germans developed what they called “sand gardens,” which are just piles of sand where kids can come dig and build things. There were few of those in the United States as well. But by the early 1900s, the emphasis of playgrounds was on the apparatuses, things kids could climb on or swing on.
Soon after I started researching playground history, I happened to stumble on an eBay auction for a 1926 catalog that the playground manufacturers used to send to schools. At that point, I wasn’t thinking of doing a book, but I thought I could do something with it. I won the catalog; I paid, like, $12 for it. And it was so interesting because I could see this vintage equipment when it was brand new and considered modern and advanced. The manufacturers boasted about how safe it was and how it was good for building both muscles and imaginations.
After that, I would always search on eBay for playground catalogs, and I ended up with about three dozen catalogs from different manufacturers. My oldest is 1916, and my newest is from 1975. So I would take a photograph of some type of merry-go-round, and then I might find that same merry-go-round in a 1930 catalog. Often in the book, I pair my picture with the page from the catalog showing when it was first manufactured. I discovered a couple dozen manufacturers, which tended to be located in the bigger industrial areas with steel manufacturing, like Trenton, New Jersey, and Kokomo and Litchfield, Indiana. Pueblo, Colorado, even had a playground manufacturer. Burke and GameTime were big 20th century companies, and actually are among few still in existence.
The cover of a 1926 catalog for EverWear Manufacturing Company. (Courtesy of Brenda Biondo)
The cover of a 1926 catalog for EverWear Manufacturing Company. (Courtesy of Brenda Biondo)
Collectors Weekly: I recently came across an old metal slide whose steps had the name of the manufacturer, American, forged in openwork letters.
Biondo: I love those. One of the last pages in the book shows treads from six different slides, and they each had the name of their manufacturer in them, including Porter, American, and Burke. One time when I was traveling, I did a quick side trip to a small town with an elementary school. In the parking lot was this old metal slide with the American step treads, lying on its side. You could tell it had just been ripped off out of the concrete, which was still attached to the bottom, and was waiting for the steel recyclers to come and take it away.
I thought, “Oh my gosh, just put it on eBay! Somebody is going to want that. Don’t melt it down.” But nobody thinks about this stuff getting thrown away when it should be preserved. If you go on eBay, you can find a lot of those small animals on springs that little kids ride, because they’re small enough to be shipped. Once I saw someone selling one of those huge rocket ships, which had been dismantled, on eBay, but I don’t know if anybody ever bid on it. It’s rare to see the big stuff, because it is so expensive to ship. It’s like, “What kind of truck do you need to haul this thing away?” I don’t know of anyone who’s collecting those pieces, but I hope somebody is.
A metal slide in Victor, Colorado, had step treads with the name "American" in them. Photographed in 2008. (Photo by Brenda Biondo)
A metal slide in Victor, Colorado, had step treads with the name “American” in them. Photographed in 2008. (Photo by Brenda Biondo)
Collectors Weekly: It seems like an opportunity for both starting a collection or repurposing the material.
Biondo: I photographed many of the apparatuses as if they were sculptures because they have really cool designs and colors. Even when they’re worn down, the exposed layers of paint can be beautiful. Hardly anybody stops to look at it that way. People drive by and think, “Oh, there’s an old, rusty, rundown playground.” But if you take the time to look closely at this stuff, it’s really interesting. Just by looking at these pieces, you can picture all the kids who played on them.
Collectors Weekly: Aren’t people nostalgic for their childhood playgrounds?
Biondo: While I was taking the pictures, I visited Boulder, Colorado, which is a very affluent community. I was sure there would be no old playground equipment there. When I was driving around, all of a sudden, I looked over and saw this huge rocket ship. It turns out that one of the original NASA astronauts, Scott Carpenter, grew up in Boulder, and this playground was built in the ’60s to honor their hometown boy. Because of that, the citizens of Boulder never wanted to take down the rocket ship. One of the first exhibitions of this photography project happened in Boulder, and at the opening, I sold four prints of that rocket ship. People would come up to me at the exhibition, and they’d go, “Oh my gosh, I grew up playing on this when I was a little kid! Now, my kids are playing on it, and I’m so excited that I can get a picture of it and hang it in their bedroom.” So people have a strong nostalgic attachment to this equipment. It’s sad that most of it’s not going to be around for much longer.
A 1968 Miracle Playground Equipment catalog features the huge rocket-ship play set seen at the top of this story. (Courtesy of Brenda Biondo)
A 1968 Miracle Playground Equipment catalog features the huge rocket-ship playset seen at the top of this story. (Courtesy of Brenda Biondo)
Collectors Weekly: Besides slides and animals on springs, what were some other pieces that were common in older playgrounds?
Biondo: I didn’t come across as many old swings as I expected. I thought they would be all over the place, but I guess they’re gone now because they were so easy to replace. I tended to find merry-go-rounds more frequently—you know, the one where you’d run around pushing them and then jump on. When my kids were younger, they’d go out playground hunting with me, and the merry-go-rounds were their favorite things. They’re just so fun. The other thing you don’t find often is the seesaw or teeter-totter, and that was my favorite.The Karymor Stationary Jingle Ring Outfit appeared in the 1931 playground catalog put out by Pueblo, Colorado's R.F. Lamar and Co. (Photo by Brenda Biondo)
The Karymor Stationary Jingle Ring Outfit appeared in the 1931 playground catalog put out by Pueblo, Colorado’s R.F. Lamar and Co. (Photo by Brenda Biondo)
Before I started this project, I didn’t know there was such a variety of equipment. I figured I’d see seesaws, swings, slides, and merry-go-rounds. But I had no idea there were such things as revolving swings, which would be attached to a spinning pole via outstretched metal arms. Many mid-century pieces had themes from pop culture like “The Wizard of Oz,” “Cinderella,” “Denis the Menace,” cowboys and Indians, and Saturday-morning cartoons. During the Space Age, you started to see pieces of equipment shaped like rocket ships and satellites, because in the ’60s, Americans were so excited about space exploration. What was going on in the broader culture often got reflected in playground equipment.
Pursuing the catalogs was eye-opening. I live about an hour and a half south of Denver, so I often looked for playgrounds around the city. There, I’d find these contraptions where were shaped like umbrella skeletons, but then they had these rings hanging off the spindles. I’ve never seen them outside of Colorado. Then I bought a 1930s catalog from the manufacturer in Pueblo, Colorado, which is only 45 minutes from me, and it featured this apparatus. Later, I met people in Denver who’d say, “Oh, yeah, I remember that thing as a kid. It’s kind of like monkey bars where you had to try and get from ring to ring swinging and hanging by your arms.” There was so much variety, and even so many variations on the basics.I have a cool catalog from 1926 from the manufacturer Mitchell, which doesn’t exist anymore. I looked at one of the contraptions they advertised and I was like, “Oh my God, this looks like a torture device!” It was their own proprietary apparatus and maybe it didn’t prove to be very popular. I had never seen something like that on a playground. There probably weren’t very many of them installed.
This strange Climbing Swing from the 1926 Mitchell Manufacturing Company catalog looks a bit like a torture device. Brenda Biondo says she's never found one in the wild. (Courtesy of Brenda Biondo)
This Climbing Swing from the 1926 Mitchell Manufacturing Company catalog looks a bit like a torture device. Biondo’s never found one in the wild. (Courtesy of Brenda Biondo)
Collectors Weekly: After a while, were you able to date pieces just by looking at them?
Biondo: From looking at the catalogs, I certainly got a better idea of when things were built. But there were a handful things I couldn’t find in the catalogs. You can guess the age by knowing the design, as well as by looking at the amount of wear and the height of the piece. Usually, the taller it was, the older it was. One of the oldest slides I photographed was probably from the ’30s. I climbed to the top to shoot it as if the viewer were going to go down the slide. Up there, the place where you’d sit before sliding had been used for so many years by so many kids that I could see an outline of all the butts worn into the metal. You can imagine all the children who must have gone down that slide to wear the metal down like that.
This 1930s-era slide, found in Sargents, Colorado, in 2007, developed a butt-shaped imprint. (Photo by Brenda Biondo)
This 1930s-era slide, found in Sargents, Colorado, in 2007, developed a butt-shaped imprint. (Photo by Brenda Biondo)
Collectors Weekly: How did Modernism influence playground design?
Biondo: In 1953, the Museum of Modern Art in New York held a competition for playground design. Modern Art was just getting popular, and the idea of incorporating the theories of Modernist design into utilitarian objects was in the air, and was translated into playgrounds for several years. I have a 1967 catalog that features very abstract playground equipment made from sinuous blobs of poured concrete. And you’ve probably seen some of it, but there’s not too much of that around. That’s another example of how broader cultural trends were reflected in playgrounds.
When most people think of playgrounds, they say, “Oh, that’s a kiddie subject. There’s not much to it.” But when you start looking into them, you realize playgrounds are a fascinating piece of American culture—they go back a hundred years and played a part in most Americans’ lives. These playground pieces are icons of our childhood.
Collectors Weekly:What was the impact of the Consumer Product Safety Commission, which launched in 1973?
Biondo: Things started to change after that, which is why I limited to book to apparatuses made before 1975. New playgrounds were starting to be build out of plastic and fiberglass. I looked up the statistics, and according to the little research I’ve done—contrary to what you’d expect—there’s not much difference in the number of injuries on older equipment versus injuries on equipment today. A “New York Times” article from 2011 called “Can a Playground Be Too Safe?” explains that studies show when playground equipment was really high and just had asphalt underneath it and not seven layers of mulch, thekids knew they had to be careful because they didn’t want to fall. Nowadays, when everything is lower and there’s so much mulch, kids are just used to jumping down and falling and catching themselves. So kids learned to assess risk by playing on the older equipment. They also learned to challenge themselves because it is a little scary to go up to the top of the thing.
This old postcard of Shawnee Park in Kansas City, Kansas, circa 1912, shows how tall slides could get.
This old postcard of Shawnee Park in Kansas City, Kansas, circa 1912, shows how tall slides could get.
At my local park where you have new equipment, the monkey bars aren’t that high and there’s mulch below it, but a child fell and broke their arm last year. When I was talking to the principal at the school where they had just torn out that old American slide, I asked her, “Why did you replace the equipment?” She said, “We felt the parents in the community were expecting to have a little bit newer and nicer equipment. And this stuff had been here for so long.” And I said, “Have you seen a difference in injury rates since you put up your newer equipment?” She replied, “I’ve been a principal here several years, and we never had a serious broken-bone injury on the playground until four months ago on the new equipment.”
There were some nasty accidents in the ‘60s and ’70s, where kids got their arms or their heads caught in the contraptions. Those issues definitely needed to be assessed. What’s interesting is the Consumer Product Safety Commission never issued requirements, just suggested guidelines. But manufacturers felt that if their equipment didn’t meet those guidelines, they’d be vulnerable to liability. Everybody went to the extreme, making everything super safe so they wouldn’t risk getting sued.A 1970s-era climbing-bar apparatus, photographed in Rocky Ford, Colorado, in 2006. (Photo by Brenda Biondo)
A 1970s-era climbing-bar apparatus, photographed in Rocky Ford, Colorado, in 2006. (Photo by Brenda Biondo)
In the last decade, people have been looking at playground-equipment design and trying to make it more challenging and more encouraging of imaginative play, but without making it more likely someone’s going to get injured. And adults, I think, are realizing kids are spending more time indoors on devices so they want to do everything they can to encourage kids to still get outside, run around, and climb on things.
Collectors Weekly: You don’t need a playground to hurt yourself. When I was a kid, I fell off a farm post and broke my arm.Biondo: Oh, yeah, kids have been falling out trees forever—they always want to climb stuff. Playground politics are always evolving. Even in the 1920s, the catalogs talked about how safe their equipment was, and they were selling these 30-foot slides. Sometimes, I’d be out with my family on a vacation, and we’d make a little side tour to look for an old playground to shoot. My husband would look at these big metal things and go, “Oh my God, those are the Slides of Death!” because they were so huge and rickety. But back then, these were very safe pieces of equipment compared to what kids had been playing on before.
A page from the 1971 GameTime catalog offering rideable Saddle Mates. (Courtesy of Brenda Biondo)
A page from the 1971 GameTime catalog offering rideable Saddle Mates. (Courtesy of Brenda Biondo)
Collectors Weekly: Growing up in the 1980s, I always hated the new fiberglass slides because I’d end up with all these tiny glass shards in my butt.
Biondo: Yeah, I remember that, too. It’s always something. It is fun to talk to people about playgrounds because it reminds them of all the fun stuff they did as kids. When people see pictures of these metal slides, they tell me, “Oh my gosh, I remember getting such a bad burn from a metal slide one summer!” The metal would get so hot in the sun, and kids would take pieces of wax paper with them to sit on so they’d go flying down the slide. I have some old postcards that show playgrounds from the early ’20s. The wood seesaws not only were huge, but they had no handles so you had hold on to the sides of the board where you sat. I’m looking at that like, “Oh my God!” It’s all relative.
playground_postcard_milwaukee
Kids ride the rocking-boat seesaw at a Milwaukee, Wisconsin, park in this postcard postmarked 1910.
(To see more of Brenda Biondo’s playground photos and vintage catalog pages, pick up a copy of her book, “Once Upon a Playground: A Celebration of Classic American Playground, 1920-1975.” To find an exhibition of Biondo’s playground project, or to bring it to your town, visit the ExhibitsUSA page. To learn more about creative mid-century playgrounds around the globe, also pick up, “The Playground Project” by Xavier Salle and Vincent Romagny.) insh.world/history/playground-equipment-of-yesterday-that...
Bien qu'il faille un visa pour se rendre légalement au Suriname, de nombreux guyanais prennent quotidiennement la pirogue pour se rendre de Saint-Laurent du Maroni jusqu'à Albina, "en face", au Suriname, sans visa, et inversement pour les Surinamais. Ainsi un nombre de pirogues important circulent à cet endroit du fleuve et il n'est pas rare de voir des pirogues à la retraite, abandonnées par leurs propriétaires.
A propos du cliché en lui-même, je ne suis pas forcément convaincu par la composition même si quelque chose me plait suffisamment pour vous la présenter. En l’occurrence, le spot me plait mais je n'ai pas encore trouvé comment bien le mettre en valeur. Je garde notamment ce spot en tête pour un shot de nuit ou avec un filtre ND, afin de donner une consistance plus intéressante à l'arrière plan d'eau et en faire un plan couleur.
Explored 07/01/2013 #385
... Durant la session, j'ai remarqué qu'elle semblait souvent ailleurs et effacée ... dans un univers flou qui était le sien... Celui de l'incertitude... Mais pour la photo cela faisait d'elle, la modèle ... mystérieuse, sereine et ... parfaite ...
* Photo prise en Studio sous éclairage continu ...
__________
" In Her Own World "
... During the session, I noticed that she often seemed to be elsewhere and erased ... in a Universe that was hers ... The one of uncertainty ... But for the photo this made her, ... the mysterious and ... perfect ... Model ...
* Photo taken in Studio under continuous lighting ...
J'ai déchiré sa toile avec mon objectif en me rapprochant, aussi cette araignée à décider de plier bagage...
........
Avec le temps qu'arbre défeuille
Quand il ne reste en branche feuille
Qui n'aille à terre
Avec pauvreté qui m'atterre
Qui de partout me fait la guerre
Au temps d'hiver
Ne convient pas que vous raconte
Comment je me suis mis à honte
En quelle manière ......
Voilà le lien pour la magnifique version par Joan Baez
www.youtube.com/watch?v=Tte6cqTzz9U
Pour les autres, il y la version par Léo Ferré..... C'est énorme !!
Si à Rouen, il y a le fameux Gros-Horloge qu’à peu près tout le monde connaît, sachez qu’une version plus mini et plus passe-partout peut être approchée. Pour cela, il suffit d’emprunter ce mystérieux passage, niché entre la rue des Faulx et la rue Eau-de-Robec, qu’aucune pancarte n’indique.
Tout doucement, au fil de notre traversée, la lumière réapparait, une cour privée s’ouvre et finalement là, dans un coin, un cadran quelque peu poussiéreux attire notre regard. Mais quelle est donc son histoire ? Il est dit que c’est le père de l’actuel propriétaire qui a fait ouvrir cette courette pour son usage personnel ainsi que celui des autres résidents, en 1978. Et en tant qu’horloger de profession l’individu a installé sur place, vers 1982, l’une de ses réalisations.
Charmante curiosité plutôt que véritable adresse historique à part entière, le passage et son attraction n’ont de cesse d’intriguer toutes celles et ceux qui croisent leur route. Surtout qu’ici, à l’abri des regards, le temps semble s’être figé pour de bon. Et ce ne sont certainement pas les aiguilles statiques de la petite horloge qui viendront attester le contraire.
If in Rouen, there is the famous Gros-Horloge that almost everyone knows, know that a smaller and more versatile version can be approached. To do this, simply take this mysterious passage, nestled between rue des Faulx and rue Eau-de-Robec, which no sign indicates.
Slowly, as we cross, the light reappears, a private courtyard opens and finally there, in a corner, a somewhat dusty dial catches our eye. But what is its history? It is said that it was the father of the current owner who had this courtyard opened for his personal use as well as that of the other residents, in 1978. And as a professional watchmaker, the individual installed one of his creations on site, around 1982.
A charming curiosity rather than a real historical address in its own right, the passage and its attraction never cease to intrigue all those who cross their path. Especially since here, hidden from view, time seems to have stood still for good. And it is certainly not the static hands of the small clock that will attest to the contrary.
Az önhipnózis, egyrészt mint egy természetes, mélyen ellazult tudatállapot, másrészt, mint egy rendkívül lecsendesült, fókuszált figyelmi állapot rengeteg jótékony hatással bír. Tovább is megyek. Az általános jótékony hatásokon túl, ez egy olyan tudatállapot, amely képessé tesz bennünket önmagunk és magunkon keresztül az egész életünk megváltoztatására. Ez a tudatállapot a lelki "svájci bicskánk", roppant sokoldalú eszköz. Hogy mennyire? Lássuk!
1. Stresszoldó
A stressz lelki, fizikai hatásait mindenki ismeri, a paletta széles; közéjük tartozik az ingerültség, rosszkedvűség, izomfeszültség, hasi panaszok, vérnyomás ingadozás, fokozott verejtékezés, kedélyhullámzás, memória romlása, koncentrálási zavarok és így tovább. Egyre inkább terjed az a nézet is, hogy nagyon sok betegség kialakulásában is jelentős szerepet játszik a stressz.
A Wikipédia szerint:
"Hosszabb ideig fennálló tartós stressz hatására kialakulhat
Tartósan rossz közérzet
Szorongás
Pánikrohamok, esetleg pánikbetegség
Depresszió, Ingerlékenység
Soványság, elhízás
Csökkent ellenálló képesség
Menstruáció megszűnése
Hajhullás"
Az önhipnózis egy olyan természetes, megváltozott tudatállapot, melynek során egy rendkívül mély fizikai, érzelmi és mentális ellazulást élünk meg. Ez a szent hármas teszi lehetővé azt, hogy a testünk fellélegezzen és gyors ütemben elkezdje magát regenerálni. Egy szóval: nagyon-nagyon egészséges!
Az önhipnózis elsajátításakor a gyakorlók megtanulják, hogyan tudják a testüket és elméjüket gyorsan és akaratlagosan ellazítani, illetve megtanulják felismerni és tudatosan ellazítani az esetleges belső feszültségeket.
Az önhipnózis pusztán ezért az egy tulajdonságáért is megérdemli a helyet a kedvenc szabadidős tevékenységek között.
2. Önbizalom növelő
Ezt leginkább azok az emberek emelik ki, akik korábban nagyon is hadilábon álltak az önbizalommal.
Az önhipnózis során megtanuljuk a tudatalattink erőforrásait felismerni és felhasználni. Minél többet gyakorlunk, annál biztosabban érezzük ezt az erőt, és annál könnyebben tudjuk azt irányítani, a fejlődésünkre, illetve a céljainkra fordítani.
Egy idő múlva már nem lesz számunkra kérdés, hogy egy nagyszerű segítségünk van a mindennapok gondjainak leküzdésére, és fokozatosan a gondokat megtanuljuk kihívásokként értelmezni, amikhez minden eszközünk megvan, hogy megoldjuk.
Fokozatosan letesszük azokat a káros hiedelmeinket, miszerint kicsik és erőtlenek vagyunk a körülményekkel szemben, hiszen a belső tudatunk megadja számunkra azt a bölcsességet, amivel tisztán kezdjük látni az életünket és szerepünket.
3. Érzelmi intelligencia, empatikus képesség növekedése
Egyre divatosabb kifejezés manapság az érzelmi intelligencia. Mit is takar?
"Az érzelmi intelligencia (EI) az intelligencia vagy a képességek azon fajtája, ami a saját és mások érzelmeinek érzékelésével, kezelésével és pozitív befolyásolásával kapcsolatos." /Wikipédia
Ez számunkra a mindennapi életben azt jelenti, hogy az önhipnózis gyakorlásával egyre inkább tudatában leszünk érzelmeinknek, és nem csak akkor amikor már kitörtek vagy bajt okoztak. Lépésről lépésre, egyre inkább felismerjük az érzelmek valódi, mélyebben fekvő okait.
Egyre könnyebben észrevesszük azt, hogyan rángatnak minket ezek az érzelmek és egyre könnyebben megértjük és elfogadjuk más emberek szempontjait. Ezáltal könnyebben és tudatosabban irányítjuk az érzelmileg telített helyzeteket.
4. Problémamegoldó képesség javulása
A problémamegoldó képesség javulása egyenes következménye az érzelmi intelligencia fejlődésének. Ebben az esetben nem rohanunk vadul bele érzelmeinktől elvakítva konfliktusokba, hiszen az nem a probléma megoldását segítené csupán a feszültségek levezetését. A feszültségek kisütésének a következménye, hogy a másik fél is feszült lesz és egyre inkább a saját érzései vezérlik, mintsem a probléma mindkét fél számára való megoldásának a vágya.
Ugyanakkor nem is fojtjuk magunkba az érzéseket a konfliktustól való félelmünkben, vagy a "béke kedvéért", hiszen az elfojtás rengeteg negatív energiát hoz létre, ami így vagy úgy, de kihat mind a saját egészségünkre, mind a környezetünkre.
A két rossz megoldás helyett egyre jobban tudatában leszünk annak, hogyan hozzuk létre ezeket a negatív érzéseket, mivel hozzuk létre magunkban a feszültséget és belső tudatunk segítségével azt is elsajátítjuk, hogy hogyan lehet ezeket az érzéseket időben feloldani, transzformálni. Így energiánkat átalakítjuk, hogy inkább segítsen a probléma megoldásában, ahelyett, hogy súlyosbítaná azt.
5. Kiegyensúlyozottság, belső nyugalom erősödése
Szintén "mellékhatása" a rendszeres önhipnózis gyakorlásnak, hogy egyre nyugodtabbá válunk a hétköznapokban.
Mivel érzelmeink egyre jobban tudatosulnak és egyre jobban megtanuljuk ezeket az érzelmi energiákat felismerni és pozitív érzelmekké alakítani, így nem halmozódnak fel bennünk a feszültségek.
A nehéz helyzeteket is egyre higgadtabban tudjuk kezelni, ami ismét csak visszahat ránk, hiszen a környezetünk is csillapodik a mi hatásunkra. Ez a hatás-ellenhatás elve.
6. Öröm, felszabadultság és egyéb pozitív érzések erősödése
Ez a személyes kedvencem. Az öröm és felszabadultság érzet természetes közegünkké válik. Ez nem jelenti azt, hogy örökké rózsaszín szemüvegben röpködünk a föld felett, egyszerűen csak annyit jelent, hogy egyre több apróságban megéljük az élet szépségét. Emellett ugyanilyen tisztán megéljük a szomorúságot vagy egyéb érzelmeket, amikor azoknak jön el az ideje, de nem ragadunk bennük, nem kötjük magunkat hozzájuk, mintha minden pozitív érzelem pusztán illúzió lenne.
Megéljük azt, hogy az életöröm természetes állapotunk. Ez az az állapot, amikor az élet minden mozzanata jelentőséggel bír, bármily csekélynek tűnjön is. Elkezdjük észrevenni, mennyi öröm és szépség vesz minket körül, mennyi csodának vagyunk részesei.
Megtanultuk, hogy természetesnek vegyük, mindazt, ami minket körül vesz. Természetes, hogy van kezünk, lábunk, szeretteink vagy nap és égbolt. Mintha mindez járna nekünk, így nem is fordítunk ezekre a dolgokra különösebb figyelmet.
Ha visszaemlékszünk a gyerekkorunkra, akkor talán felrémlik, milyen apróságok tudtak minket elvarázsolni, mennyi örömet rejtett a pocsolyában való ugrálás (amíg valamelyik kevésbé megértő szülő véget nem vetett a röpködésnek), a homokvár építés friss sárga homokból vagy egy szarvasbogár nézegetése. Ez volt az a tudatállapot, amikor a lehetőségek még ott hemzsegtek körülöttünk, bennünk. Ehhez a tudatállapothoz térünk vissza, csak ezúttal már több megértéssel (remélhetőleg), de semmivel sem kevesebb örömmel.
7. Életcélunk, a világlátásunk tisztul
Amíg érzelmeink és a tudatalattiba száműzött energiáink nincsenek rendbe téve, úgy csetlünk-botlunk az életben, mint egy telezsúfolt, teleszemetelt, sötét lakásban. Célunk homályos, nehezen kivehető, és időnként azt vesszük észre, hogy rossz irányba megyünk, ez a cél nem is a mienk, vagy ha a mienk is volt, mégsem lettünk boldogabbak tőle. Nem beszélve a keresgélés során összetört kis lábujjakról.
Amikor elkezdjük az önhipnózist rendszeresen gyakorolni és a belső tudatunkkal végre kapcsolatot felvenni, akkor az olyan, mintha elemlámpát gyújtanánk. Egyszerre ugyan csak egy kis részt világít be, de ahogy elkezdjük a szobákat apránként rendbe rakni, egyre nagyobb tér szabadul fel bennük önmagunk és a számunkra fontos emberek számára. Ezzel együtt egyre tisztábbá válnak valódi, belső lelki céljaink.
A lelki szobánk egyre világosabb és otthonosabb lesz, így válik életünk is egyre "otthonosabbá" önmagunk és szeretteink számára.
8. Az emberi kapcsolatok javulása
Az önhipnózis önmagunk megváltoztatásának egyik leghatékonyabb módja.
De mit is értünk önmagunk megváltoztatásán?
Belső önmagunk, lelkünk már most is tökéletes. Nem szorul változtatásra.
Ami változtatásra szorul az a viselkedésünk, szokásaink, berögzült hiedelmeink és ezáltal az energiánk. Az, ahogyan az energiánkat használjuk, torzítjuk és kisugározzuk. Ez kihat miránk és a környezetünkre is, és ez alapvetően meghatározza az emberi kapcsolatainkat.
Az önhipnózis során megtanuljuk, hogyan használjuk a saját energiánkat, hogyan merevítjük káros viselkedésmódokká, szokásokká majd jellemvonásokká.
"Én már csak ilyen vagyok." Ismerős? Kényelmes kifogás azért, hogy ne kelljen szembenézni önmagunkkal.
A tudatosítás azt jelenti, hogy megtanuljuk megkülönböztetni önmagunkat és azt a sok belső, tudatalatti programot, amely a mai személyiségünket alkotja. Egyre jobban megtanuljuk a saját káros programjainkat felismerni és átírni pozitív, hasznos módon.
Az emberek tudat alatt a viselkedésünkön, hozzáállásunkon és lényünkön keresztül kisugárzott energiára reagálnak.
"Jó kisugárzása van."
Ez nem más, mint valaki, aki nyitott, pozitív módon, használja az energiáját. A pozitív energia pedig vonzerővel bír, ezzel nem árultam el titkot.
9. Az önismeret rendkívüli mértékben megnő
Talán nem is kell ragozni, hogy egyenes következménye a belső énünkkel való munkának, hogy egyre többet tudunk meg magunkról.
Aki szereti magát abban a tévhitben ringatni, hogy már mindent tud önmagáról és már semmi újat nem lehet neki ezzel kapcsolatban mondani, annak sajnos azt kell mondanom, hogy igaz a közhely, ez egy végtelen út. Minél többet ismerünk meg önmagunkból, annál inkább rádöbbenünk arra, mennyi új megismerni való vár még ránk.
Ez ne riasszon meg senkit. Ez egy nagyon gyümölcsöző út, ami önmagunk felé vezet. Érdekes, izgalmas és gyönyörű, mint egy nagyon érdekesen megírt könyv. Tele van csavarokkal, és a kép egyre jobban kitágul, egyre több részlet mutatkozik meg. Lassanként rájövünk, hogy sokkal többek vagyunk, mint ahogy gondoltuk.
Ezzel együtt a felismeréssel együtt, érdekes módon, kialakul egy csodálattal vegyes alázat saját lényünk iránt. Minél inkább rálátunk, ráérzünk belső, isteni lényünkre, annál inkább felismerjük, milyen pici dobozba próbáltuk bepréselni téves elképzeléseinkkel. Tisztelni kezdjük önmagunkat a szó legnemesebb értelmében, mert meglátjuk a lélekben a végtelent.
10. Spirituális fejlődés
Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahova tudat alatt mindannyian törekszünk.
Önmagunkon, belső tudatunkon keresztül nyílik ki a kapu a belső, végtelen fény felé. Ahogy elkezdjük egyre jobban beengedni a fényt önmagunkba, megértjük, mennyi érzésünk pusztán annak a következménye volt, hogy elzártuk magunkat a saját belső fényünktől, amely a végtelen fény része.
A belső tudat fényében világossá válik, hogy a magány, az elhagyatottság, az elveszettség mind nem más, mint "hiánybetegség". A fény hiányának betegsége. Érezni fogjuk, hogy ezt a fényt nem vette el tőlünk senki, nem vonta meg tőlünk senki, senki nem taszított minket a sötétségbe, hanem mi zártuk ki magunkból a belső energiáinkat. Burokként összezárultunk magunk körül, kizárva a fényt és a sötétben megéltük a fény hiányát, mint végtelen magányt és elhagyatottságot.
Belső tudatunk segít megérteni a fontos összefüggéseket az életünkben. A látszólag kívülről ránk szakadt körülmények törvényszerűségeit. Természetesen mindezt lépésről lépésre tanuljuk meg, mindenki a saját ütemében, a saját módján, a saját fejlődési szintjén. Sürgetni nincs értelme. A belső tudat mindent a mi képességeinkhez mér.
Ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy ez a tanulás mindannyiunknak nagyon sok hasznot hoz.
Annyi haszontalan dolgot megtanultunk életünkben, ideje végre életünk legfontosabb leckéinek nekilátnunk.
És +1: Az önhipnózis roppant kellemes!
Az ellazulás, illetve az érzelmek feloldása, felszabadítása egyre kellemesebb élménnyé teszi az önhipnózist.
Javaslom napi rendszerességgel végezni (ismerem a kifogásokat, de gondoljunk arra, hogy a számunkra igazán fontos dolgokra mégis szoktunk tudni időt szakítani!), egy idő múlva már kifejezetten igényelni fogjuk!
Save
Save
Save
Save
Save
Save www.b2s.pm/5glI27
Annecy unit la douceur de ses canaux à la grandeur des Alpes. Ici, la ville et la nature ne font qu’un, offrant aux voyageurs un décor inoubliable.
Qu'a-t-il vu maintenant? Ciel, ce chat est un mauvais garçon. Hier il a vu Sampaï le chat voisin et il l'a attaqué brutalement. Les deux se battaient et se roulaient au milieu de la rue, heureusement c'est une rue calme d'une point de vue trafic et les habitants savent qu'il y a des chats. Mais moi je me suis sentie vraiment coupable parce que Sampaï n'est vraiment pas un bagarreur mais il n'a pas vraiment eu le choix...
What or who has he seen now? God, that cat is just a bad boy. Yesterday he saw Sampaï the neighbour cat and he attacked him brutally. They were both fighting and rolling in middle of the street, fortunately there is not a lot of traffic and most people know about the cats living around. But I fell really guilty, because Sampaï is a peaceful cat but he had no choice than fighting back...
Qu’il s’agisse de petits ou de grands arbres, les cerisiers à fleurs sont spectaculaires avec leur superbe floraison, si généreuse, et offrent souvent un regain d’intérêt en automne avec un feuillage flamboyant.
Dommage qu'il manque un bout de l'aile.... Too bad a part of the wing is missing.....
Merci à l'avance pour tous pour vos commentaires et favoris. Très appréciés!
Thank you in advance for your comments and favs. Very much appreciated
La maison de Peter Behrens a été conçue par lui-même en 1901 alors qu'il faisait partie de la colonie d'artistes de Darmstadt. Il a également créé la totalité de l'aménagement intérieur de la maison.
Cette réalisation, saluée par la critique, a marqué le début de sa carrière d'architecture en parallèle à celle de peintre et de designer industriel. Son style se différencie nettement de celui de Joseph Maria Olbrich imprégné de la Sécession viennoise.
_____________
Le Grand-Duc Ernst-Ludwig de Hesse, petit-fils de la Reine Victoria, était le beau-frère du Tsar Nicolas II. Homme éclairé et désireux de stimuler par l'innovation artistique la production industrielle sur son territoire, il fonda en 1899 une colonie d'artistes. Il invita sept artistes (architectes, peintres, sculpteurs, orfèvres, céramistes, ..) à venir travailler à Darmstadt sur la Mathidenhöhe où il fit construire des édifices destinés à les accueillir et à montrer leurs productions.
L'architecte-designer autrichien Joseph Maria Olbrich, collaborateur d'Otto Wagner et co-fondateur du mouvement Sécession, prendra la tête de la colonie en 1899 jusqu'à sa mort en 1908. Il y construira la plupart des bâtiments collectifs et des maisons individuelles.
Parmi les artistes invités les plus célèbres, Peter Behrens restera deux ans dans la colonie avant de faire la carrière brillante qu'on lui connait dans le design industriel ou l'architecture. Sa maison, qui a échappé aux bombardements, est une des plus intéressantes.
Jusqu'en 1914, la colonie de Darmstadt organisera quatre grandes expositions en 1901, 1904, 1908 et 1914.
Après la défaite allemande, le Grand-Duc a abdiqué mais a obtenu le droit de rester dans son château. Très opposé aux fascistes, il mourra en 1937 et sa famille sera décimée un mois après dans un accident d'avion que certains historiens estiment avoir été provoqué par les nazis.
Les bombardements alliés de la dernière guerre ont détruit la plupart des maisons de Darmstadt et notamment les maisons de la colonie. La ville les a faites reconstruire en tenant compte le plus possible de leurs particularités jugendstil d'origine mais la comparaison avec les photos d'archives montrent le plus souvent de grands changements structurels.
A partir des années 1960, le parc Mathidenlhöhe a commencé à être restitué et restauré. Il dispose aujourd'hui d'un grand complexe pour les expositions temporaires, d'un musée de la colonie jugendstil, de jardins et de services au public. La colline de la princesse Mathilde de Bavière (femme de Louis III de Hesse) est devenue un des hauts lieux de l'art nouveau (jugendstil) européen.
Site officiel de la Mathildenhöhe
Darmstadt sur le site du réseau des villes art nouveau
www.artnouveau-net.eu/Cities/AE/Darmstadt/tabid/91/langua...
Il y a sur une stèle face à la mer, dans les jardins de Tipaza cette citation de Camus : "Je comprends ici ce qu'on appelle gloire : le droit d'aimer sans mesure". Dans une lettre aux écrivains japonais en 1950 Camus s'exprimait ainsi : "Tout ce que nous pouvons faire est d'ajouter à la création, le plus que nous le pouvons, pendant que d'autres travaillent à la destruction. C'est ce long, patient et secret effort qui a fait avancer réellement les hommes depuis qu'ils ont une histoire."
---------------------------------------------------------------------------------------------------
There is on a stele in front of the sea, in the gardens of Tipaza this quote from Camus: "I understand here what is called glory: the right to love without measure." In a letter to the Japanese writers in 1950 Camus wrote: "All we can do is add to the creation, as much as we can, while others work to destroy. This long, patient and secret efforts that have really pushed forward Humans since they have a history."
About Tipaza wiki : en.wikipedia.org/wiki/Tipaza
Je ne suis pas allée vérifier le contenu !!
Je n'aime pas trop dessiner d'après photo (prise sous la pluie ce matin), mais c'était tentant de faire quand même un dessin... confiné.
This was captured at 600mm with manual focus, so I am kind of impressed with how this turned out.
Qu'Appelle Valley, Saskatchewan
August 2023
* pour ceux du nord de la Loire qui n'ont pas pris occitan en seconde langue, qu'es aquo ? = qu'est-ce que c'est ? :)
De l'eau de Quézac à l'heure de l'apéro, non meuh ça va pas ???
A la vôtre de tout coeur les amis et bonne fin de soirée :-)
Qu'est ce que j'aime cette plante !!
J'en planterai tout plein dans notre prochain jardin, j'aime vraiment beaucoup ces petites grappes de clochettes violettes !
"Emlékül Icikének Debr. 1930. vagy 1936? 5 hó 21. Éva"
képeslapfotó elsőáldozás alkalmából
first communion RPPC from Hungary
Fotó
Ruzicska
Debrecen
Sz. Kürti Katalin
az Erdélyi Tükör 1990/4.számában számában
emlékezik meg Ruzicska Gyuláról
részletek a cikkből:
RUZICSKA GYULA /1859. október 2. Nagyvárad -1931. november 15. Debrecen/
- 1876 - nyomdász-segéd a nagyváradi Hügel nyomdában
- 1880 - nyomdászegyleti alapító tag, majd jegyző, majd elnök
- 1883 - Budapesten dolgozik
- 1890 - Szegeden a Várnai-féle nyomdában dolgozik
- 1892 - Kolozsvár, az Ajtai-féle Magyar Polgár Nyomda vezetője lesz
- 1894 - "Tótfalusi Kis Miklós „Erdély féniksze" a legrégibb magyar
nyomdászok eme világhírűvé vált jelesének életrajza jelent meg
egy 31 lapnyi kis fűzetben, igen csinos apró szedéssel. Az életrajzot
írta C s e r n á t o n i Gyula, a Tótfalusi Kis Miklósnak állítandó síremlék
javára kiadta R u z i c s k a Gyula, a kolozsvári könyvnyomdászok
egyletének elnöke. Az életrajz magva, mely e sokat hányatott, Amszterdamban
szakmájában világhírűvé vált, majd Kolozsvárt működött s itt
1702-ben meghalt tudós nyomdásznak életét és viszontagságait tárgyalja,
eredetileg az „Erdélyi Múzeum"-ban jelent meg, C s e r n á t o n i most
kiegészítette s R u z i c s k a abból a czélból adta ki 5000 példányban,
hogy azt 15 krjával elárusítva 750 frtot gyűjtsön belőle egy díszes
síremlék felállítására. Mind a munka, mind a nemes czél méltó a pártolásra,
melegen ajánljuk olvasóink figyelmébe."
epa.oszk.hu/00900/00979/00065/pdf/EM_1894_11_08_575-582.pdf
- 1895 - "Hasznos tudnivalók" című kézikönyve jelenik meg
- 1896 - nyomdász tanonciskola megszervezése
- 1897 - "Nyomdászat" című kézikönyve jelenik meg
- 1899 - cikksorozatot ír a Grafikai Szemle-be
- ebben az időszakban Kolozsvárott ismerkedik meg a fényképészettel a híres Dunky Fivérek révén - írja Miklósi-Sikes Csaba Fényképészek és műtermek Erdélyben című könyvében
- 1900 - Debrecen városa meghívja a Városi Nyomda művezetőjének, igaz, mire ideért másnak adták a helyet, de így a Csokonai Nyomda művezetője, majd bérlője lett
- közben fényképészcikkek üzletét, majd fényképészműtermet nyit
- 1903-tól - párhuzamosan folytatja nyomdászi, kiadói és fényképészeti üzletvezetői munkáját,
a Kossuth utca 13. szám alatti üzletében a legmodernebb fényképezőgépeket, nagyítókat és vegyszereket árusított
- 1904 - beindítja "Amateur Útmutató" című folyóiratát, melyben szakmai tanácsokkal látta el vevőkörét, 8-8 szám jelent meg évente
- 1906 - megszűnik lapja, átveszi a távozó Harth Gusztáv Piac utca 32. szám alatti műtermét,
s fő profilja a fényképezés lesz
- 1907 - átköltözik a szomszéd telekre a 34. szám alá, a Szedlák-és Vámos-féle házba, mely udvarának végén a földszinten szakcikküzlete, az emeleten tetővilágításos műterme, laboratóriuma és lakása volt
- 1915 - szabadalmat ad be eljárás és ernyő fényképmásolatok világos, leheletszerű, a szélek felé elmosódó hátterének előállítására
- 1917 - elválik, jól menő üzletét átadja Kiss Rózsinak, fiával Körmöcbányára költözik, de nyugalmat nem talál, üzlete hamar tönkremegy
- 1919-20 - Nagyváradon is ez történik, Ceglédre jön, majd
- 1921 - visszatér Debrecenbe, ahol hála régi barátja, fotóstársa dr. Kenézy Gyula segítségének, nyugalomra lel, az egyetemi nyomda vezetője lett, fia pedig megkezdhette tanulmányait az orvostudományi karon és 1931-ben a nőgyógyászat klinikai orvosa lett
- 1931 - egy rövid kolozsvári út után november 15én meghal Ruzicska Gyula Debrecenben
- 1944-ig Ruzicska néven működött a műterem - M-S Cs.
Ifj. Ruzicska Gyula továbbvitte édesapja fotó iránti rajongását / tagja volt a Debreceni Fotóklubnak, orvosi fotókat is készített/ ápolta édesapja kultuszát, őrizte édesapja erdélyi, körmöcbányai színes képeit, melyek úgy készültek, hogy a barnított másolatokra száradás után olajlazúrt vitt fel ecsettel...
*****
"1906 körül Ruzicska Gyula műterme vált híressé. Nemcsak fényképezett, hanem virágzó fényképészeti üzletet is vezetett, segítve ezzel az amatőr fényképészeket. "
www.dbvk.hu/egyebek/fotografianapja_2008/keptar.html
Gyula Ruzicska one of the most famous photographer in Debreczen in this era.
He was a typographer, publisher, photo-fittings monger & photographer
тαkeŋ by: me
No edit ..
Any copy paste comments will be deleted
Photographed by Šђi5ţђøøм™ © 2009. All rights reserved.
Mardi 9 avril 1996. La basilique Ste-Marie-Majeure est une des 4 basiliques majeures. Escalier sous le Maître-Autel.
La basilique Sainte-Marie-Majeure dont le titre complet est « archibasilique papale majeure archiprêtre libérienne de Sainte-Marie-Majeure » ou « basilique de Liberiana » (car à son emplacement on pensait qu'il y avait un édifice de culte érigé par le pape Libère, ce que démentent pourtant les fouilles faites sous le pavement) est l'une des quatre basiliques majeures de Rome, située sur la Piazza dell'Esquilino au sommet de la colline de l'Esquilin. Elle est la seule basilique de Rome à avoir conservé sa structure paléochrétienne primitive, bien qu'enrichie par des ajouts ultérieurs. C'est le plus grand monument et la plus ancienne église romaine consacrée à la Vierge Marie.
La basilique abrite l'icône vénérée de la Salus populi romani, représentant la Bienheureuse Vierge Marie comme protectrice du peuple romain, qui a reçu un couronnement canonique du pape Grégoire XVI le 15 août 1838 accompagné de la Bulle pontificale Cælestis Regina.
Conformément aux accords du Latran de 1929 entre le Saint-Siège et l'Italie, la basilique se trouve sur le territoire italien et non sur le territoire du Vatican. Cependant, le Saint-Siège est pleinement propriétaire de la basilique, et l'Italie est légalement obligée d'en reconnaître la pleine propriété et de lui concéder « l'immunité accordée par le droit international au siège des agents diplomatiques des États étrangers ». En d'autres termes, l'ensemble des bâtiments a un statut similaire à celui d'une ambassade.
La basilique est parfois appelée Notre Dame des Neiges, nom qui lui est donné dans le Missel romain de 1568 à 1969 en lien avec la fête liturgique de l'anniversaire de sa consécration le 5 août, fête qui était alors dénommée Dedicatio Sanctae Mariae ad Nives (Dédicace de Sainte Marie des Neiges). Ce nom de la basilique est devenu populaire au XIVe siècle du fait d'une légende qui raconte que la nuit du 4 au 5 août 356, la Vierge apparut en rêve au pape Libère, ainsi qu'à un riche romain nommé Jean. Elle demanda d'ériger un sanctuaire à un lieu déterminé. Au matin, constatant qu'il avait neigé en plein mois d'août, à l'endroit que la Vierge leur avait indiqué, le pape ordonna de construire la basilique Liberiana de Santa Maria ad Nives (« Sainte-Marie-aux-Neiges ») sur la surface enneigée en haut de la colline Esquilin.
L'église précédente était dédiée à la foi dans le Credo proclamé par le premier concile de Nicée.
Il est maintenant convenu que l'église actuelle a été construite sous Célestin Ier (422-432) et non sous le pape Sixte III (432-440), qui a cependant consacré la basilique le 5 août 434 à la Vierge Marie. Une inscription présente, sur l'arc triomphal qui se trouve dans la basilique, cette consécration.
La basilique construite par Sixte III à partir de l'an 432 avait trois nefs, divisées par 21 colonnes nues de chaque côté, surmontées de chapiteaux ioniques, au-dessus desquels courait une architrave continue. La nef centrale était éclairée par 21 fenêtres de chaque côté (dont la moitié ont été bouchées par la suite) et était surmontée d'une toiture en bois à fermes apparentes.
L'église conserve le noyau de sa structure d'origine, malgré plusieurs projets de construction supplémentaires et les dommages causés par le tremblement de terre de 1348.
La construction de l'église à Rome à cette époque, comme en témoigne Sainte-Marie-Majeure, a été inspirée par l'idée que Rome n'était pas seulement le centre du monde de l'Empire romain, comme on le voyait à l'époque classique, mais le centre du monde chrétien.
Étant l'une des premières églises construites en l'honneur de la Vierge Marie, Sainte-Marie-Majeure a été érigée au lendemain du concile d'Éphèse de 431, qui proclama le dogme de « Marie Mère de Dieu », pour commémorer cette décision. Certes, l'atmosphère qui a généré le concile, a également donné naissance aux mosaïques qui ornent l'intérieur de la dédicace : « quel que soit le lien précis entre le concile et l'église, il est clair que les planificateurs de la décoration appartiennent à une période de débats concentrés sur la nature et le statut de la Vierge et du Christ incarné ». Les magnifiques mosaïques de la nef et de l'arc de triomphe, vues comme des « jalons dans la représentation » de la Vierge, représentent des scènes de sa vie et de celle du Christ, mais aussi des scènes de l'Ancien Testament : Moïse frappant la mer Rouge et Égyptiens se noyant dans la mer Rouge.
Grégoire le Grand a peut-être été inspiré par les dévotions byzantines à la Theotokos (Mère de Dieu) quand, après être devenu pape lors d'une peste en 590 qui avait coûté la vie à son prédécesseur, il a ordonné que sept processions défilent dans la ville de Rome en chantant des psaumes et des Kyrie Eleison, afin d'apaiser la colère de Dieu. Les processions ont commencé dans différentes parties de la ville, mais plutôt que de finalement converger vers Saint-Pierre, qui a toujours été le protecteur traditionnel de Rome, il a plutôt ordonné aux processions de converger vers Marie-Majeure.
Lorsque les papes sont revenus à Rome après la période de la papauté d'Avignon, les bâtiments de la basilique ont été occupés par les papes en raison de l'état détérioré du Palais du Latran. La résidence papale a ensuite été déplacée au palais du Vatican.
La basilique a été restaurée, redécorée et agrandie par divers papes, dont Eugène III (1145-1153), Nicolas IV (1288-92), Clément X (1670-76) et Benoît XIV (1740-58), qui dans les années 1740 a chargé Ferdinando Fuga de construire la façade actuelle et de modifier l'intérieur. Celui-ci a subi une vaste rénovation englobant tous ses autels entre les années 1575 et 1630. Les deux coupoles, ainsi que les façades occidentale et orientale, ont été construites durant l’époque baroque.
Le clocher-tour du XIVe siècle est le plus haut de Rome, s'élevant à 246 pieds (environ 75 m). En style roman, polychrome, il fut reconstruit durant le pontificat de Grégoire XI, entre 1375-137647, sur un embasement précédent.
Il fut, au cours des siècles, élevé, et achevé sous le cardinal Guillaume d'Estouteville, archiprêtre de la basilique entre 1445 et 1483, qui est également responsable de la grande voûte à usage statique de la partie inférieure et du premier étage. Au XVIe siècle, une flèche pyramidale fut ajoutée au sommet. Au début du XIXe siècle, il fut équipé d'une horloge. On y trouve des doubles fenêtres à simple lumière et, dans les étages supérieurs, des fenêtres à croisée.
Les colonnes de marbre athéniennes soutenant la nef sont encore plus anciennes et proviennent soit de la première basilique, soit d'un autre édifice romain antique : trente-six sont en marbre et quatre en granit, épurées ou raccourcis à l'identique par Ferdinando Fuga, qui leur fournit des chapiteaux en bronze doré à l'identique49. Ces colonnes ioniques portent de superbes architraves et entablements en marbre, très bien conservés, décorés d'une frise en mosaïque à rinceaux sur fond d'or, datant du sanctuaire paléochrétien du Ve siècle.
Le maître-autel se retrouve sous le baldaquin et abrite la relique de la Crèche, cinq morceaux de bois conservés dans une urne d'argent exécutée au XIXe siècle par Luigi Valadier. Au-dessus du maître-autel, la calotte de l'abside est revêtue d'une mosaïque de Jacopo Torriti de 1295 célébrant le Couronnement de la Vierge : Jésus couronne sa mère, elle-même assise sur un trône, sous le regard d'anges et de saints.
Sous le maître-autel de la basilique se trouve la crypte de la Nativité (ou crypte de Bethléem), commandée par le pape Pie IX et réalisée par Virginio Vespignani où un reliquaire en cristal conçu par Luigi Valadier contiendrait du bois de la crèche de la nativité de Jésus-Christ : des pèlerins revenant de Terre sainte en ramenèrent de précieux fragments du bois du Saint Berceau (en italien Sacra Culla, du latin Cunabulum), qui sont encore aujourd'hui conservés dans ce reliquaire.
C'est le lieu de sépulture de saint Jérôme de Stridon, Docteur de l'Église du ive siècle qui traduisit la Bible en latin (la Vulgate).