Hungary - Székesfehérvár - Bory Castle
1907-ben kötötte össze életét Bory Jenő és Komócsin Ilona.
Így ír Bory Jenő a megismerkedésükről 1947-ben:
„Negyven évvel ezelőtt történt a nagy esemény. Arról szól a mese, hogyan és hol találtam meg nagy nehezen, huszonöt évi keresés után, az én életem kedves párját. Mert azt mondják, akik tudják, hogy már a bölcsőben is az ő nevét sírtam. Úgy történt a dolog, hogy ezelőtt negyven évvel beiratkoztam a művésziskolába, búsan és elszontyolodva, szinte reménytelenül, mert már ideje lett volna, hogy megházasodjam, de még nem találtam meg a leányzót, akit magamnak elképzeltem.
Hogy milyennek képzeli el az ifjú az ő ideálját, jövendő élete párját: kimondottan angyalnak. És én még nem találtam meg ezt az imádásra méltó angyalt. Ezért járkáltam, ődöngtem reménytelenül, búsan, betegen, szívem szörnyen fájt, hogy eljár az idő és elkésem róla, hogy belépjek a házasság paradicsomába. És ekkor, ezelőtt negyven évvel, megtörtént a „csoda", a művésziskolában, ahol ifjak és leányok együtt tanultak.
Székely Bertalan volt a mesterünk. Vártuk az óra kezdetét. Ott álltam magam is a tanterem ajtajában, a lépcsőfordulónál. Fentről jött volna a „nagy öreg", de én lefelé néztem, mint aki bánatot hordoz a szívében. Amint nézek a lépcsőn lefelé, egy pillanat alatt megvillámlik bennem a lélek. Tágra nyílik szemem a csodálkozástól. Egy gyönyörű leányka jött fölfelé... Megvan! Dübörgőd bennem a hang. Megvan! Ez az, akit én keresek. Félreálltam. A „csoda" elment mellettem.
Meg volt a kincs. De hogyan kezdjem? Hogyan szerezzem meg ezt a kincset, amelyet az Isten nekem megmutatott. Alig vártam a következő órákat, amikor Székely Bertalan a munkáinkat végig bírálta. Hát a leány meghódításban ő is segített. Mindkettőnk munkáit értékelte. Jutalmakat is kaptunk. Szinte összeboronált bennünket. Nagyon szerette ezt a kisleányt.
Műtermében pár társnőjével (ők voltak a gardedámok) külön foglalkozott vele. Egy alkalommal meghatottan így szólt hozzá: „Nem csoda, hogy ragaszkodunk egymáshoz: mind a ketten árvák vagyunk.” – És ez igaz is volt. Le is festette őt. Mint becses ereklye, itt van a kép most is birtokomban. Atyailag óvta. Elmagyarázta neki, hogy a fiúk közül kire érdemes ránézni. Én voltam a szerencsés beajánlott, bár szívünk akkor már megkötötte a szent frigyet.
Persze azt is megtudta az öreg, mindig komoly, keserű arcán mosoly jutott át, amikor így szólt hozzám: „Ebben a leányban van spiritusz. Ez jó művész lenne, ha férjhez nem menne. De vegye el uram, így tökéletesedik a faj".
Negyven esztendeje ennek. Negyven esztendeje! És én azóta magyarázom márványban, bronzban, képekben, rajzban, versben — hogy milyen volt —, illetve milyen, mert még mindig virul. Ámde ezek az ábrázolások az ő valódi testi-lelki szépségeit alighogy megközelítik.
Már le is mondtam róla, hogy sikerüljön. Bármily csodásak ezek a művek, mind csak árnyéka az élő valóságnak. Vagy ez csak az én boldog elfogultságom?
Mindent megkísérlek, hogy szépségeit megmutassam, amit az idő le akar rombolni. A róla készített képek és szobrok mind a székesfehérvári Bory-várban vannak, mert az egész vár érte épült.
Ott vannak a költemények is, márványba és gránitba vésve. Nem akarom elhinni, hogy minden szépnek, jónak, igaznak gyászsora az, hogy véget érjen. Ennyi szépség, jóság el nem enyészhetik.”
Hungary - Székesfehérvár - Bory Castle
1907-ben kötötte össze életét Bory Jenő és Komócsin Ilona.
Így ír Bory Jenő a megismerkedésükről 1947-ben:
„Negyven évvel ezelőtt történt a nagy esemény. Arról szól a mese, hogyan és hol találtam meg nagy nehezen, huszonöt évi keresés után, az én életem kedves párját. Mert azt mondják, akik tudják, hogy már a bölcsőben is az ő nevét sírtam. Úgy történt a dolog, hogy ezelőtt negyven évvel beiratkoztam a művésziskolába, búsan és elszontyolodva, szinte reménytelenül, mert már ideje lett volna, hogy megházasodjam, de még nem találtam meg a leányzót, akit magamnak elképzeltem.
Hogy milyennek képzeli el az ifjú az ő ideálját, jövendő élete párját: kimondottan angyalnak. És én még nem találtam meg ezt az imádásra méltó angyalt. Ezért járkáltam, ődöngtem reménytelenül, búsan, betegen, szívem szörnyen fájt, hogy eljár az idő és elkésem róla, hogy belépjek a házasság paradicsomába. És ekkor, ezelőtt negyven évvel, megtörtént a „csoda", a művésziskolában, ahol ifjak és leányok együtt tanultak.
Székely Bertalan volt a mesterünk. Vártuk az óra kezdetét. Ott álltam magam is a tanterem ajtajában, a lépcsőfordulónál. Fentről jött volna a „nagy öreg", de én lefelé néztem, mint aki bánatot hordoz a szívében. Amint nézek a lépcsőn lefelé, egy pillanat alatt megvillámlik bennem a lélek. Tágra nyílik szemem a csodálkozástól. Egy gyönyörű leányka jött fölfelé... Megvan! Dübörgőd bennem a hang. Megvan! Ez az, akit én keresek. Félreálltam. A „csoda" elment mellettem.
Meg volt a kincs. De hogyan kezdjem? Hogyan szerezzem meg ezt a kincset, amelyet az Isten nekem megmutatott. Alig vártam a következő órákat, amikor Székely Bertalan a munkáinkat végig bírálta. Hát a leány meghódításban ő is segített. Mindkettőnk munkáit értékelte. Jutalmakat is kaptunk. Szinte összeboronált bennünket. Nagyon szerette ezt a kisleányt.
Műtermében pár társnőjével (ők voltak a gardedámok) külön foglalkozott vele. Egy alkalommal meghatottan így szólt hozzá: „Nem csoda, hogy ragaszkodunk egymáshoz: mind a ketten árvák vagyunk.” – És ez igaz is volt. Le is festette őt. Mint becses ereklye, itt van a kép most is birtokomban. Atyailag óvta. Elmagyarázta neki, hogy a fiúk közül kire érdemes ránézni. Én voltam a szerencsés beajánlott, bár szívünk akkor már megkötötte a szent frigyet.
Persze azt is megtudta az öreg, mindig komoly, keserű arcán mosoly jutott át, amikor így szólt hozzám: „Ebben a leányban van spiritusz. Ez jó művész lenne, ha férjhez nem menne. De vegye el uram, így tökéletesedik a faj".
Negyven esztendeje ennek. Negyven esztendeje! És én azóta magyarázom márványban, bronzban, képekben, rajzban, versben — hogy milyen volt —, illetve milyen, mert még mindig virul. Ámde ezek az ábrázolások az ő valódi testi-lelki szépségeit alighogy megközelítik.
Már le is mondtam róla, hogy sikerüljön. Bármily csodásak ezek a művek, mind csak árnyéka az élő valóságnak. Vagy ez csak az én boldog elfogultságom?
Mindent megkísérlek, hogy szépségeit megmutassam, amit az idő le akar rombolni. A róla készített képek és szobrok mind a székesfehérvári Bory-várban vannak, mert az egész vár érte épült.
Ott vannak a költemények is, márványba és gránitba vésve. Nem akarom elhinni, hogy minden szépnek, jónak, igaznak gyászsora az, hogy véget érjen. Ennyi szépség, jóság el nem enyészhetik.”