A más városokról még néhány megjegyzés: Szóval mindig van úgy, hogy az ember más városokba vágyik. Abban reménykedik, hogy egy másik városban minden más. Hogy ott megváltozna az élete. Élvezné a cigaretta füstjét. Kis mozikba járna, színházba, megismerné az emberek szokásait. A másutt élők megértenék és megszeretnék az ő másságát. Azt, hogy vendég. Megkönnyítenék neki elviselni a távollétet. Belátnák, hogy hátrányaik az idegen szemében előnyökké válnak. Hogy egyetlen borbélyhoz járnak hajat vágatni, már húsz éve. Tudják a lehelletéről, amely a nyakukba csap, (mert ahogy öregszik, nehézkesebb lesz) mit evett, vagy mikor ivott az ünnepi borból, (amit a felesége dugdos előle, de mindig hiába, mert megtalálja) vagy mit mondott mindenszentek ünnepén...

---

miképpen tudjuk „lehagyni” képeinkről a huszadik századot. Hogyan tudunk csalni és visszavarázsolni magunknak az érintetlen múltat – beton, lakótelep, autó, villanyoszlop és óriásplakát nélkül. Mert a huszadik század ilyen. Mint a mesterséges meder. Nézzék, ha van kedvük hozzá. De a gát alatt megvan még az Öreg-Duna. Most még megvan... Eltűnnek a léptek az ártéri erdőben, mindig eltűnnek valahogyan. Benövi őket a sás, a vadszőlő, s lassan elnyomja neszüket a csönd mély, nehéz sóhajtása. Életet hord az évszázadokra az erdő. Dédelgeti, puha falevelekbe bugyolálja a múltat. Csak azt nem tudja senki, hová lesz a csiborok lába nyoma s a bodorkák lassú, őszi mosolygása.Nem tudja már senki. Akik tudták, meghaltak. Lám, Fekete István is elballagott.Mi pedig, akik megmaradtunk a XXI. századnak, betont hordunk a múltra, mert még mindig azt gondoljuk, hogy abból lehet valami.